A varázsló egy homokbuckán ülve figyelte a tengert. Mindig szerette a hullámok kiszámíthatatlan játékát: hirtelen váltott haragoszöldből fehérre, fehérből égszínkékbe majd szürkébe. Soha nem lehetett előre sejteni, melyik arcát fogja mutatni a következő pillanatban. Kiszámíthatatlan volt, de a varázslónak éppen ez tetszett. Ezért szerette. Voltak napok, amikor már hajnalban kiült, hogy ne mulassza el, ahogyan a nap első sugarai megfestik a töméntelen vizet. Néha az egész napot kint töltötte, anélkül, hogy akár egyetlen szót is szólt volna. Nem is volt szükség szavakra, félreérthető mondatokra. Ő és a tenger olyan régi barátok voltak már, hogy érezték egymás rezdülését. Ha valamelyikük bajban volt, a másikhoz fordult vigaszért. Ha örültek, megosztották a nevetést. A köztük lévő barátság mások számára érthetetlen volt. Gyakran méregették őket gyanakodva, kíváncsian. Talán csak egy-két gyerek érezte meg, milyen elszakíthatatlan erő feszül közöttük, tartja össze őket. Ezek a gyerekek egy kis időre aztán odatelepedtek melléjük: erőt és megnyugvást találtak a társaságukban. A szüleik nem is értették, mi történt velük, és egy kis értetlenkedés után nem is foglalkoztak tovább az üggyel. A gyerekeknek pedig nem volt arra szükségük, hogy elmagyarázzák a történteket. Tudták, ami velük akkor megesett, azt egy életen át is hordozhatják magukban, anélkül, hogy egy kicsit is fakulna az élmény. Ezeket az érzésmorzsákat nem lehetett elkoptatni. Csak úgy voltak, maradtak olyanoknak, mint az első pillanatban.

A varázsló leginkább az esti órákat szerette a tenger társaságában tölteni. A szél ekkorra már lecsendesedett, alig-alig feleselt a hullámokkal. Igy volt ez addig, amíg az első rügyeket rozsdás fecnikké nem gyűrte az idő. Ezek voltak a legszebb esték. A tenger előbb narancssárgába öltözött, aztán az egyre vörösödő éggel kelt versenyre, hogy a végén bíborból sötétkékre váltson. Mindketten élvezték ezt a játékot, bár százszor, ezerszer eljátszották már. A varázsló gyönyörködött, a tenger gyönyörködtetett. Volt azonban az évnek néhány napja, amikor a varázsló is bemutatta tudományát. Hiába volt ilyenkor fagyos téli éjszaka, az elemek meghajoltak a varázspálca suhintása előtt. Ezekben a tanúk nélküli órákban újra lejátszották a nyári délutánokat. Most a tengeren volt a gyönyörködés sora: a varázsló mágikus szavaira megelevenedett a narancs, a vörös és a bíbor, hogy csendes morajlás mellett a mélykéknek adják át a helyüket. Nem volt köztük irigység, így együtt voltak szépek és érthetetlenek. A varázsló ezekkel az órákkal köszönte meg a tenger több hónapos igyekezetét. Szavakra itt sem volt szükség. Méricskélésre sem, hogy kinek a teljesítménye nagyobb. Egymásnak, saját kedvükre művelték a csendes varázslatot. A varázsló egy homokbuckán ülve figyelte a tengert. Mindig szerette a hullámok kiszámíthatatlan játékát. Az arrajárók mesélik, a varázsló most is ott ül, szemben a tengerrel, a naranccsal, a haragvó vörössel és a sötétkékkel.

Vakáció van. Tökéletes ideje a henyélésnek, a semmittevésnek. Jó pedagógus módjára én is ezt teszem. Élvezem a nyár szűkre szabott örömeit. Lelki szemeim előtt Ottlik Géza lebeg, aki köztudottan napimádó volt, ha tehette volna, szénné égette volna magát a napon. Ezzel már meg is „ideologizálom” azt, hogy képes vagyok napokat tölteni azzal, hogy kifekszem a városligeti Királydombra, és zenét hallgatva olvasok – és közben minden energiámmal barnulni próbálok.           

Nem vagyok egyedül ezzel: a dombnak megszokott kis közössége van. Ha valaki sokat időzik ott, azt is meg tudja mondani, ki mikor érkezik. A nyugdíjasok (némelyik matróna monokinzik – „O tempora, o mores!”) már reggel tízre kint vannak a félárnyékot adó kis fák alatt. Az idős úr, aki általában állva napozik, egy után jön meg, és körülbelül olyan pózban áll, ahogy azt az egyiptomi napisten, Ré papjai tehették a szertartások alatt. A tetovált srác három után szokott ideérni…

Mi mindannyian tudjuk: nincs tartalmasabb időtöltés, mint feküdni és főni a napon.Van azonban ennek a dombnak egy másik közönsége is. A Királydomb alján láthatóan mesterségesen kialakított, hétről hétre változó buckák emelkednek. Ezeket a késő délelőtt érkező biciklisek veszik birtokukba. Ha jól figyelsz, csodának leszel tanúja.

A srácok néhány bemelegítő ugrás után kezdenek bele a gyakorlásba.

Bence, Hinki és Laci összeszokott hármast alkotnak. A felületes szemlélő is észreveheti, hogy milyen szakértő figyelemmel kísérik egymás mozdulatait. Minden ugrást kommentálnak, olyan szakkifejezéseket használva, amit mi, tanárok talán akkor is csak nehezen tanulnánk meg, ha közéjük állnánk. Az ugrások figuráinak neve van (magamban hallom, ahogy Vitray műkorcsolyát kommentál: duplaleszúrtriccberger, triplaszalfoff…). A látszólag csak a sorsot kísértő mozdulatokból művészet kezd körvonalazódni.

A fiúk nem elégszenek meg addig, amíg egy-egy figura nem lesz igazán jó. Addig csiszolják a formációkat, amíg azok meg nem közelítik a Tökéletest. Hihetetlen türelemmel művelik mindezt, fittyet hányva a külvilágra. Az elérni kívánt formához órák vezetnek, s azok egyetlen pillanatban sűrűsödnek.

Néhány ugrásnál összerándul a gyomrom. Féltem őket. De az aggódást hamar elűzi a csodálkozás. Amit ezek a srácok tesznek, több mint játék. Több mint extrém sport. Valami olyat igyekszenek megragadni az életből, amire mi is szeretnénk tanítani őket matematika, fizika, irodalom, művészettörténet órákon. Pontosságot, figyelmet, költészetet, a mozdulatok pillanatba dermesztett harmóniáját.

Csak fekszem a napon, és elképedek: mennyi mindent tanulhatnánk a három fiútól… Nem csak a műgond nyűgöz le, de a türelem is. A türelem, amit az elérni kívánt mozdulatsor kialakításához elengedhetetlen. Az odafigyelés, ami egymás eredményeinek jobbá tételéhez elengedhetetlen. Nincs hangos szó, gúnyos megjegyzés, negatív visszajelzés. Csak pozitív mondatokban megfogalmazott kritika. Csak tanács, amitől a következő ugrás még jobb lesz.

Bárcsak mi tanárok is megtanulnánk ezt a technikát… Bár jellemezne valamennyiünket ez a feltétlen elfogadás. Ez a türelem. Ez az egymás teljesítményéért tanúsított alázat. A humor, ami egy-egy tökéletlenebb ugrás után sokkal inkább sarkall arra, hogy a következő jobb legyen.

A napon fekve, ott a dombtetőn, kicsit elszégyellem magam. Már eszembe sem jut, elolvassák-e ezek a fiúk a nyárra feladott kötelezőt. Nem képzelem el, mit írnának év elején a szokásos „Nyári élményeim” című fogalmazásban. A dolgozataik külalakja meg már végképp nem érdekel.

Csak nézem őket, és megemelem előttük képzeletbeli kalapom.

Amit Ti tudtok, fiúk, az több mint amire tanítani lehet benneteket.

Amit Ti tudtok, az maga az öröm.

Kicsit féltem tavaly a sulitól, Barna elköltözött vidékre, ő volt a legjobb barátom, még az oviból, mindig megvédtük egymást, és olyan furcsa volt bemenni abba a terembe, ahol egy padban ültünk. Én inkább leghátra ültem. Úgysem akar mellém ülni senki.

Május végén Anya vett nekem egy új nadrágot meg pólókat a turiból. Tényleg teljesen újak, még az árcédula is rajtuk volt. Anya barátnője ott dolgozik, mindig kiválogat nekünk pár darabot, ami szerinte jó ránk. Hát nálam nem találta el annyira, kicsit nagyok. De Anya szerint úgy növök, mintha kötélen húznának, hipp-hopp kicsi is lesz rám. De olyan ciki így suliba menni. A tolltartóm is ugyanaz, mint elsőben volt, Anya szerint nem kell minden évben új. Krisztiánnak hatalmas az új tolltartója, van benne vagy száz hely a cerkáknak,meg a tollaknak, meg tele van zsebbel, és még zenél is, ha kinyitja, de ennek Kati néni nem nagyon örül. De Nikolettre sose szól rá, pedig neki is ugyanolyan van, csak annak más a színe. De Niki az igazgató néni unokája. Nekem tetszik az a nagy tolltartó. De Anya azt mondta, ez csak olyan markecing, amit azért találnak ki, hogy a szülők meg a gyerekek azt higgyék, hogy meg is kell tölteni, és mindenféléket vásároljanak még, mert így nekik sokkal több pénzük lesz. Ha ez a markecing tényleg sok pénzt hoz, tök jó lenne egy nekünk is.

Anya szerint nagyon sokba kerül a jövő év is, pedig még csak harmadikos leszek. Sok könyvet kell venni, Anya egész nyáron próbál félretenni rá. Pedig van olyan, amiket ingyen kapunk, mert Anya egyedül nevel minket, és a misztérium állítólag odaadja az árát, mert a suli bejelentett minket, hogy nekünk sok segítségre van szükségünk, de Anya nem akarja, hogy ne legyenek meg a könyvek, amik a külön foglalkozásokra kellenek. Sajnos béjblédes füzetet nem vesz, azt mondta, jó lesz a normális füzet is, pedig az osztályban majdnem mindenkinek ilyen van, meg pókemberes a fiúknak főleg. Már megvettük a zsírkrétákat, a hajtogatót, a vízfestéket mert mindet elfestettem. Attól féltem, hogy Anya haragudni fog, de azt mondta, jobb hogy ezzel foglalkozom, mintha az utcán rendetlenkedem a többiekkel. Meg ott sok az eldobált fecskendő is, amik nagyon veszélyesek. Meg ezeket oda lehet ajándékba adni a Nagyiéknak. Anya szerint nagyon ügyes vagyok. Hát nem tudom, hogy festő legyek vagy fodrász, ha nagy leszek.

Jaj, nagyon jó volt a Nagyiéknál lenni. Ott van minden, kutya, macskák, de csak az egyiket lehet simogatni, mert a másik három vad, fújnak, meg karmolnak, csirkék, meg még malacok is, de azok nem tetszettek annyira, mert nem jó a szaguk. De Basa, a kutya nagyon jó fej, mindent visszahoz, amit eldobunk neki, és sose harapna meg senkit. Kár hogy nem lehet felhozni ide a Király utcába, mert nagyon nagy a teste, és nem férne el itthon, meg Anya szerint mi is eleget eszünk. Hát nem tudom. Én szívesen aludnék vele egy ágyban, csak lehetne végre egy kutyám! Itt csak idegen kutyákat lehet simogatni, de van néhány nagyon kedves a futtatóban, és a gazdáik is megengedik, hogy játsszunk kicsit velük. Meg lehet galambokat is etetni, de azok sokkal butább állatok.

Mindjárt végére érek a két oldalnak. Anya szerint minden nap ennyit kell írnom, mert nagyon rondán írok, és Kati néni ezt mondta neki, hogy ez nekem jót fog tenni. Ezért találta ki nekem a naplóírást. Ő is írt kiskorában egészen addig, amíg meg nem született Jani, a bátyám. De azt mondta, csak akkor mutatja meg, ha felnövök, mert nem értenék meg sokmindent belőle.

Na kész. Majd holnap is írok. Aztán majd megmutatom a fiamnak, ha felnőtt lesz. De szerintem hamarabb is értené.

A gyerekek nem hülyék.

Csak szeretni kell őket.

jól bírta a kemény melót a port meg a meleget

volt munkája fizetése meg is éltek szűkösen

főnöke sem baszogatta nem szólt hozzá hűvösen

egyszer viszont az történt hogy szétszéledt az iparág

másnap este vásárolt is sokkolót meg viperát

nem szokás és nem is ritka ez itten a nyóckerbe

innen gyorsan bejuthatsz az elmegyógyba kóterbe

pedig itt is álmok élnek kicsikbe és nagyokba

itt is áznak itt is fáznak eszméletlen fagyokba

nem pörög a villanyóra hogyha nagyon akarod

így van ez ha nincsen munka a töködet vakarod

egyhavonta jön a pótlék nem valami varázslat

nem cseréled ikeára a már megunt vaságyat

jár a gyerek iskolába délután meg koldulni

megtanulod nem kell mindig csak magadba fordulni

játszótérnek ott az utca ott is láthatsz csudákat

kispolszkit meg mazerátit striciket meg kurvákat

esténként ha anya megjön elkészül a vacsora

a szomszédból áthallatszik a megszokott hadova

ertéelklub barátokközt mindennapi kis mese

hiába futsz hiába gyúrsz nem változik semmise

hogyha kicsit nagyobb leszel eljársz majd a kondiba

hazafelé belefuthatsz néhány fáradt prostiba

másnap reggel újra frissen jöhet majd az új remény

egész míg a kedved szegi egy-két kormány közlemény

megszűnik a támogatás elveszik a rokkantat

ilyenkor az ember bizony elég nagyot koppanhat

segítségnek ott a lomi a közmunka szart sem ér

abból nem lesz babgulyás még legfeljebb ha kis kenyér

ha nincs pénzed ott a hitel hálójukat kivetik

de ha egyszer ez beszippant mindenedet vihetik

ha csóró vagy kész a leltár, ezzel jön a galiba

egyetlenegy rossz döntéssel magad vágod zaciba

nem csoda ha rossz a kedved és elönt az indulat

ezen bizony nem segíthet néhány óra kábulat

verheted a cigányokat zsidókat vagy buzikat

mindig van egy gyengébb fickó jó rasszista jót mulat

nem látod hogy hol a kiút pedig nagyon keresed

majd jön néhány politikus minden szavuk beveszed

ha nem tetszik ott a külföld kolbászból a kerítés

de nyelv nélkül ott se nagyon van igazán merítés

marad hát a mindennapi töprengés és fájdalom

hogy az ország nem fejlődik idióta rágalom

itt a hazád belehalhatsz egy unalmas reggelen

nem akarod tégy valamit ne maradj a seggeden