Vakáció van. Tökéletes ideje a henyélésnek, a semmittevésnek. Jó pedagógus módjára én is ezt teszem. Élvezem a nyár szűkre szabott örömeit. Lelki szemeim előtt Ottlik Géza lebeg, aki köztudottan napimádó volt, ha tehette volna, szénné égette volna magát a napon. Ezzel már meg is „ideologizálom” azt, hogy képes vagyok napokat tölteni azzal, hogy kifekszem a városligeti Királydombra, és zenét hallgatva olvasok – és közben minden energiámmal barnulni próbálok.           

Nem vagyok egyedül ezzel: a dombnak megszokott kis közössége van. Ha valaki sokat időzik ott, azt is meg tudja mondani, ki mikor érkezik. A nyugdíjasok (némelyik matróna monokinzik – „O tempora, o mores!”) már reggel tízre kint vannak a félárnyékot adó kis fák alatt. Az idős úr, aki általában állva napozik, egy után jön meg, és körülbelül olyan pózban áll, ahogy azt az egyiptomi napisten, Ré papjai tehették a szertartások alatt. A tetovált srác három után szokott ideérni…

Mi mindannyian tudjuk: nincs tartalmasabb időtöltés, mint feküdni és főni a napon.Van azonban ennek a dombnak egy másik közönsége is. A Királydomb alján láthatóan mesterségesen kialakított, hétről hétre változó buckák emelkednek. Ezeket a késő délelőtt érkező biciklisek veszik birtokukba. Ha jól figyelsz, csodának leszel tanúja.

A srácok néhány bemelegítő ugrás után kezdenek bele a gyakorlásba.

Bence, Hinki és Laci összeszokott hármast alkotnak. A felületes szemlélő is észreveheti, hogy milyen szakértő figyelemmel kísérik egymás mozdulatait. Minden ugrást kommentálnak, olyan szakkifejezéseket használva, amit mi, tanárok talán akkor is csak nehezen tanulnánk meg, ha közéjük állnánk. Az ugrások figuráinak neve van (magamban hallom, ahogy Vitray műkorcsolyát kommentál: duplaleszúrtriccberger, triplaszalfoff…). A látszólag csak a sorsot kísértő mozdulatokból művészet kezd körvonalazódni.

A fiúk nem elégszenek meg addig, amíg egy-egy figura nem lesz igazán jó. Addig csiszolják a formációkat, amíg azok meg nem közelítik a Tökéletest. Hihetetlen türelemmel művelik mindezt, fittyet hányva a külvilágra. Az elérni kívánt formához órák vezetnek, s azok egyetlen pillanatban sűrűsödnek.

Néhány ugrásnál összerándul a gyomrom. Féltem őket. De az aggódást hamar elűzi a csodálkozás. Amit ezek a srácok tesznek, több mint játék. Több mint extrém sport. Valami olyat igyekszenek megragadni az életből, amire mi is szeretnénk tanítani őket matematika, fizika, irodalom, művészettörténet órákon. Pontosságot, figyelmet, költészetet, a mozdulatok pillanatba dermesztett harmóniáját.

Csak fekszem a napon, és elképedek: mennyi mindent tanulhatnánk a három fiútól… Nem csak a műgond nyűgöz le, de a türelem is. A türelem, amit az elérni kívánt mozdulatsor kialakításához elengedhetetlen. Az odafigyelés, ami egymás eredményeinek jobbá tételéhez elengedhetetlen. Nincs hangos szó, gúnyos megjegyzés, negatív visszajelzés. Csak pozitív mondatokban megfogalmazott kritika. Csak tanács, amitől a következő ugrás még jobb lesz.

Bárcsak mi tanárok is megtanulnánk ezt a technikát… Bár jellemezne valamennyiünket ez a feltétlen elfogadás. Ez a türelem. Ez az egymás teljesítményéért tanúsított alázat. A humor, ami egy-egy tökéletlenebb ugrás után sokkal inkább sarkall arra, hogy a következő jobb legyen.

A napon fekve, ott a dombtetőn, kicsit elszégyellem magam. Már eszembe sem jut, elolvassák-e ezek a fiúk a nyárra feladott kötelezőt. Nem képzelem el, mit írnának év elején a szokásos „Nyári élményeim” című fogalmazásban. A dolgozataik külalakja meg már végképp nem érdekel.

Csak nézem őket, és megemelem előttük képzeletbeli kalapom.

Amit Ti tudtok, fiúk, az több mint amire tanítani lehet benneteket.

Amit Ti tudtok, az maga az öröm.