Ma majdnem elütött egy autó.

Épp arra gondoltam, hogy milyen jó,

milyen szép lenne, ha itt lennél velem

- közben a fülembe a walkman-em

valami szerelmes dalt üvöltözött -

és én gyönyörű gondolatok között

fogalmazgattam egy újabb vallomást,

amikor hirtelen nagy fékcsikorgást

hallottam mögülem, kissé bal felől.

Felnéztem, és egy asszony ott elöl

riadtan rámnézve megállt,

miközben az arca halálra vált,

és rám olyan rémülettel nézett,

mintha valami szörnyű kisértet

lennék. Én csak ekkor vettem észre,

hogy a járdáról már jócskán lelépve

az úttestnek már majdnem a közepén

járok. Balra néztem, s láttam, hogy felém

egy fehér terepjáró tartott.

Hirtelen megláttam magamban az arcod,

ahogy ijedten rám figyel.

És mint akit láthatatlan szárny emel,

a következő pillanatban már vagy ötvenöt

centi volt köztem és a dzsipp között.

A kocsi megállt, s a megfagyott

pillanat után a sofőr ordított,

hogy milyen állat és vakegér vagyok.

A nő a túloldalon szemével helyeselt,

és én nem tudtam kitalálni semmi cselt,

nem jutott eszembe semmi kifogás,

csak halkan megköszöntem a csodás

menekülést - Neked. Az ugráshoz Te adtál erőt.

A sofőr meg elhajtott, mielőtt

bármit is mondtam volna neki:

azt, hogy csak neked köszönheti,

hogy kocsiját nem kell a mosóba vinni,

s hogy talán jobb lenne együtt meginni

egy vodkát vagy egy fél unicumot.

A pillanat már végleg otthagyott,

a nő magában dünnyögve továbbment,

én az égre néztem, s odafent

a Nap arca elől nyugodtan

egy felhőt húzott el (Én nyomban

az órámra néztem: egy óra huszonöt.),

mintha mi sem történt volna: kisütött.